Elindulok lassan, egy útra ami rám vár,
Nem tudom miért de hajt a vágy.
Fázom hideg van, fáj mindenem,
De megyek tovább, mert hív a végzetem.

Fel villanó fogak, jönnek sorban,
Egy két mozdulat, s elporladnak nyomban.
És csak megyek, hisz hajt a vérem,
Nem gátolhat semmi, s végül odaérek.

Megérintek egy ajtót, valamire várok,
Melegség árad szét bennem, egy furcsa mámor.
Valami csábít, valaki a közelben,
Aki vonz magához, és én nem ellenkezem.

Hajt a vérem, de a szívem gátol,
Be akarok menni, de egyhelyben állok.
Csak állok a hidegben, s valakire várok,
Egy égi jelre, csodára vágyok.

Valaki a túloldalt, nagyokat sóhajt,
De nem tesz semmit, minden oly szokatlan.
Ott állunk ketten, a két ellentét,
a két ellenfél, a két ember ki egymástól sosem fél.

De mégsem merünk mozdulni, csak állunk s várjuk,
hogy egyszer a szívünknél, erõsebben fog hajtani a vágyunk.